Fontos! Most ne kattints ide!

A XX. század magyar szépprózájának mindmáig Móricz Zsigmond a legnagyobb képviselője. Jelentősége a regény- és novellairodalomban csaknem olyan méretű és olyan hatású, mint Adyé a költészetben. Elbeszélő művészete mellett a hazai drámairodalom megújítója, legjelentékenyebb publicistáink egyike, és egész mellékesen, költőként a legjobb magyar gyermekversek szerzői közé tartozik.

Lassan érlelődő művész volt, harmincéves koráig kereste magát, mondanivalóit, kifejezőkészletét. De attól kezdve, hogy a Hét krajcár novelláskötetével (1909), majd Sárarany című regényével (1911) belerobbant az irodalomba, nemcsak elismert nagy jelentőségű író, de központi alakja a magyar szépprózának, aki hamarosan túlemelkedik a körülötte keletkező indulatos vitákon, és rendkívüli tehetségét, ábrázolókészségét és hatását kezdeti ellenfelei is kénytelenek elismerni.

A tiszántúli Alföldről érkezett, a vidéki társadalom keresztútjairól indult: apja feltörekvő, gazdagodó parasztember volt, anyja elszegényedett famíliából származó úri kisasszony. Az apai elődök nehéz munkájú falusi szegények, az anyai elődök papok és egyéb értelmiségiek, de még bárónő is akad a családfán. Az évszázadok óta ellenzékieskedő kálvinista magyarok minden rétegének hagyománya találkozott Móriczéknál, ahol a paraszti többre vágyás eleve igényelte, hogy az értelmes fiú igenis értelmiségi pályára menjen. Móricz Zsigmond azonban sokáig nem találja meg saját továbbfejlődésének világát. Középiskoláit kitűnő református kollégiumokban (Debrecenben, Sárospatakon) végezte, ezeknek az emléke tér majd vissza a serdülő- és a kamaszkort ábrázoló regényeiben, többek közt a Légy jó mindhaláligban, amelyek egyszerre kitűnő korképek, és a fejlődéslélektan művészi dokumentumai. Jó műveltségű ifjúként keresi a továbbfejlődés útjait. Előbb családi hagyományok alapján papnak indul, de hamarosan ráébred, hogy ez mennyire nem neki való. Átmegy jogásznak. Majd a bölcsészkarral próbálkozik. Mindez egyre tágítja műveltségét és világismeretét, anélkül hogy életcélt adna. Közben már nagyon is próbálkozik írással, egyelőre Jókai és Mikszáth hatása alatt. Végre újságíró lesz Budapesten, de a szerkesztőségekben is sokáig csak mellékes feladatokat lát el, például gyermekrovatnál dolgozik (de ennek köszönhető gyermekverseinek kitűnő kötete, az Erdő-mező világa). Közben azonban két döntő irodalmi hatás éri. Megismeri Bródy Sándort, aki személyében is, műveivel is segíti, hogy saját útjára találjon. Bródy hangsúlyozottan naturalista (habár az ő naturalizmusa még nagyon is közel marad Jókai romantikájához), a naturalizmus pedig akkor művészileg is, politikailag is a haladást jelentette: az igazság kíméletlen feltárását, még akkor is, ha a részletek hitelessége el is nyomta a realista összképet. De a korszerű realizmushoz akkor a naturalizmuson át vezetett az út, és Zola volt a világirodalmi példakép. Minálunk a korán meghalt Justh Zsigmond kísérletezik először a zolai lélegzetvételű naturalizmussal, és Bródy Sándor formál művészi programot belőle. Móricz Zsigmond felismeri, hogy azt a világot, amelyet pesti írótársainál sokkal jobban ismer, kell könyörtelen igazságigénnyel ábrázolnia. Ehhez pedig nagy művészi segítség Ady költészete. Adyval összebarátkoznak, ő Adyban látja a követendő példaképet, a kor vezéregyéniségét; Ady pedig hamarosan felismeri Móriczban az ő művészi céljainak megfelelő szemléletű és méretű prózaírót. Ady hatására jut el Móricz a forradalmiság közelébe. Ő is a "magyar ugar"-t akarja ábrázolni: az elmaradottságot, a fullasztó légkört.

És végre annyi kísérlet után porondra lép. Lelkesedés és szitkozódás fogadja. Költői valóságlátását durvának, sőt trágárnak látják azok, akik megrettennek az igazságtól. Valójában most következett be a teljes szakítás a népszínművek idillizáló faluábrázolásával. Ezt előkészítette Mikszáth, és már megkísérelte Gárdonyi, megközelítette Tömörkény és Bródy, de egészen ők sem tudtak szabadulni az idill, a szelíd megszépítés oly sokáig kötelező szabályától. Igaz, nekik nem is volt annyi saját hagyományuk és saját élményük a paraszti indulatokról, mint Móricz Zsigmondnak. Móricz belülről ismerte a szegényparasztot is, a gazdagodó parasztot is, a vidéki értelmiséget is, a vidéken maradt dzsentrit is. Regényeiből és novelláiból lassanként kibontakozott a falusi és kisvárosi Magyarország mindaddig fel nem tárt, hiteles képe, mozgalmasan, izgalmas helyzetekben, hiteles típusok áradatában. Az egyének feledhetetlen emlékeket adó hitelességéhez járul az az élmény, hogy mindegyik Móricz-alak az olvasó személyes ismerőse lesz, akinek érti minden lélekrezdülését: Móricz a mi irodalmunk egyik legkitűnőbb pszichológusa, s éppen azért oly hiteles a társadalomképe, mert hiteles alakok magatartásán keresztül bontakozik az olvasó elé.

Az első tíz év áradó műveiben a részletekben nemegyszer aprólékos, a mindennapok sötét mozzanatait is részletesen tárgyaló, a szenvedélyekre és indulatokra erős reflektorfényt vetítő naturalizmus az uralkodó. Ezért is szokták olykor felületesen Móriczot egyértelműen beskatulyázni a naturalisták közé. De a két világháború közé eső szakaszban ez a részletező naturalizmus háttérbe szorul a társadalomkép erősen kritikai szellemű realizmusa mellett. A típusok is általánosabb érvényűek lesznek. E két korszak közé esik a forradalmak kora. Ady meghal, de Móricz vállalja az örökséget: ott áll a forradalmak mellett. Volt is elég gondja-baja utána, de nem tartott a Nyugat többségének egyezkedő, kibúvókat kereső visszavonulóival. Kezdetben ő is a Nyugathoz tartozik, mint Ady. Babitscsal mindvégig megmarad személyes jó barátsága. De 1933-ban a Nyugattól kiválik. Sikeres író, meg tud élni; a liberalizmust sokáig tartani tudó Est-lapok örülnek, hogy Móricz a munkatársuk. Van tehát módja, hogy tanulságai alapján kibontakoztassa művészete javát: a magyar világ nagy realista körképét. Ekkor írja legkitűnőbb regényeit, amilyen a Rokonok, az Úri muri, vagy amikor a múlt felé fordul, akkor felépíti az Erdély regényhármasát, a magyar történelmi regényirodalom egyik legfőbb művét. Csak úgy ontja a regényeit. Rendkívül érdekesen ír mindig, tudja, hogy az epika lényege a cselekményesség; nyelve gazdag és sokízű; stílusa erőteljes, de ha kell, finoman költői. És a regények mellett áradnak a novellák. Remekművek százával. Móricz a legnagyobb magyar novellisták egyike. Sokak szerint novellistának még nagyobb, mint regényírónak. Feszülten drámai kis képek ezek a rövid történetek. S együtt a magyar valóság óriási körképe. Ezt a körképet egészíti ki a számos riport. Móricz mindvégig szenvedélyes újságíró, örökké járja az országot, és jegyzeteli, amit lát. Nem egy szépirodalmi műve riport fogantatású, de nem egy riportja felér egy-egy nagy novellával. Mindezek közben kísérletezik fiatalkorától mindhaláláig a színpaddal. Nem egy regényét maga dramatizálja, de ír egyenesen a színpad számára is. A két világháború között a színházban is ő jelenti a realista igényt.

Ahogy pedig a történelem a fasizmus felé fordul, s ő látja a világveszedelmet, úgy ismeri fel egyre jobban, hogy a jövő csakis a szegényparasztságban és a proletariátusban remélhető. Hangja egyre kritikusabb,          majd forradalmibb lesz (Rózsa Sándor-regények), és figyelme a proletárvilág felé fordul (Csibe-novellák, Árvácska). Amikor a második világháború kitört, Móricz Zsigmond szinte a maga személyében jelentette az irodalmi szembenállást, a demokratikus jövő előkészítését. Nagyon óvatosan állt ki (másképpen nem is lehetett író számára), de egyértelműen. A népi írók balszárnya ugyanúgy benne látta a nagy példaképet, mint a polgári baloldal, és jelentőségét elismerte az illegális munkásmozgalom is. De a háború végét már nem érte meg: a vérzivatar kellős közepén, 1942 őszén halt meg.

Életműve óriási. Élő, népszerű, nagyközönségű író, akárcsak Jókai vagy Mikszáth. Hatása sokféle irányban mutatható ki; nemcsak a népi írókra, akik mesterüknek vallják, hanem úgyszólván minden realista hazai törekvésre. Vele kezdődött el a mi regény-, novella- és drámairodalmunknak az a fejezete, amely még most is tart.

         Hegedűs Géza   A magyar irodalom arcképcsarnoka

vissza az elejére

Élete:

Móricz Zsigmond író, újságíró, szerkesztő, a 20. századi magyar realista prózairodalom legismertebb alakja.

1879-ben született Tiszacsécsén. Édesanyja Pallagi Erzsébet, aki papleány volt, édesapja igazi, kemény ötholdas magyar parasztember: Móricz Bálint földműves, építési vállalkozó, aki egy ideig módos parasztgazdának számított. Az édesapa vállalkozásokba fogott, ám üldözte a balszerencse, s így a család embertelen nyomorba került, Prügyre költözött. Móricz Bálint napszámosként tartotta el hét gyermekét, s oly keményen dolgozott, hogy felesége kívánságára az összes gyermeket taníttatni tudták.

Debrecenben kezdett tanulni, innen Sárospatakra, majd Kisújszállásra került, ahol leérettségizett. Debrecenben teológiát hallgatott, majd jogra járt, Pesten bölcsészhallgató volt, ám egyiket sem fejezte be. Nagy élmény volt számára, hogy Négyessy László stílusgyakorlatain részt vehetett. Ezek az összejövetelek sok kezdő művész számára adtak biztos kiindulást és alapokat. Móricz itt találkozhatott többek között Babits Mihállyal, Kosztolányi Dezsővel, Juhász Gyulával, Tóth Árpáddal, Bánóczy Lászlóval, Oláh Gáborral, Benedek Marcellal.

1903-ban Mikszáth vonzására az Újság gyermekrovatának szerkesztője lett. A Kisfaludy Társaság megbízásából népdalgyűjtésbe kezdett, s 1903-05 folyamán Szatmár falvait járva rengeteg dalt, köszöntőt, találós mesét, játékot gyűjtött. Neki köszönhetjük a Kállai kettős szövegét is. 1905-ben házasságot kötött Holics Eugénia tanítónővel, azaz Jankával. Három kislányuk maradt életben, kisfiuk meghalt. Janka 1925-ben öngyilkos lett.

1908 -ban a Nyugatban megjelent Hét krajcár című novellája, azonnali hírnevet hozott, felszabadította benne a kortársaihoz viszonyítva páratlan élet- és élményanyagot. Sorra születtek sikeres regényei, elbeszélései. A háborúban haditudósító volt, életközeli bemutatást adott a katonasorsról (Például: A macska, Kissamu Jóska). Sokat várt az őszirózsás forradalomtól, naiv hittel várta a Tanácsköztársaságot. Nyárra kiábrándult, ártatlanul meghurcolták, úgy érezte, félreismerték. 1912-ben házat épített Leányfalun, kezdetben a nyarakat töltötte ott, 1936-ban végleg oda költözött.

1929-33 közt együtt szerkesztette a Nyugatot Babitscsal, ám ellenkező szemléletük miatt otthagyta őket. 1939-től a népi írók atyjaként a Kelet népe szerkesztője lett. 1937-ben szakított második feleségével, Simonyi Máriával. 1936-ban találkozott Littkey Erzsébettel, Csibével, aki fogadott lánya lett. Az egykori lelencgyerekről mintázta Árvácskát azonos című regényében. A lány gyerekkori történeteiből 28 novellát írt. Az író naplójából kiderül, hogy Csibe a szerelme-szeretője volt.

1942-ben halt meg agyvérzésben – örömében, hogy Gyöngyi lányának gyermeke született, rosszul lett és pár nap múlva meghalt.

Írói munkássága, korszakai:

Móricz munkássága, érdeklődése szorosan életpályájához kötődik. Gyermekkora nyomorából hozta magával azokat a tapasztalatokat, amelyek a Hét krajcárral a hírnevet hozták számára. Debreceni tapasztalatait, a kollégium légkörét, illetve 1919-es meghurcoltatásának tapasztalatait ötvözte Légy jó mindhalálig c. művében. Édesanyjáról és első feleségéről, Jankáról két nőtípust mintázott: a boldog asszonyt, a kísérőt, s a szépasszonyt, a kísértőt. (Ez a két típus található meg műveiben.)

Móricz munkássága három korszakra osztható.

Az első az indulástól 1920-ig tart, gyakran a “naturalista korszak”-nak nevezik. A körülmények szorításában élő alakjai képtelenek a kitörésre a kisszerű környezet és saját erőtlenségük folytán. Ha hősei lázadnak, csak tragikusan groteszk módon tehetik, éppoly tragikusan kisszerűen, amilyen az életük. Móricz radikálisan szakított a romantikusan idealizált faluképpel, a paraszti élet tárt világa nála nemcsak megtartó erő, hanem a felemelkedés, a kitörés gátja is. Bemutatja, hogy a nyomor beszűkít. Háborús elbeszéléseiben benne van azt, ami Ady Krónikás énekében is ott van: hogyan torzítja el a háború az embert.

1. Indulása 1920-ig: naturalista korszak

A sikertelen kezdés után alkotói pályájának indulását nagyban segítette Ady fellépése. Első sikere:a Hét krajcár c. klasszikusan zárt felépítésű novella (1908). Azonos című 1909-es novelláskötete a nyomorúságos körülmények fogságában vergődő, önnön ösztöneikkel küszködő paraszti hősöket mutatja be. Naturalista novellái: Tragédia, Kis Samu Jóska. A naturalizmus emberképe hatja át a háborúellenes novellákat is, melyekben a borzalmak tudattorzító hatása és az ezeken túlnövő életakarat egyszerre van jelen (A tűznek nem szabad kialudni). Az 1916-os Szegény emberek c. novellában a paraszti nyomor ábrázolása a háború embertelenségének bemutatásával párosul. Regényei: Sárarany (1910), Isten háta mögött (1911),  Fáklya (1917)(naturalista korszakának legkiemelkedőbb regénye). Rendszeresen ír a Nyugatnak.

A húszas években, a drámai történelmi események után Móricz túllépett a naturalizmus emberképén. 1920-30-ig tart második, ún. nagyrealista korszaka. Tipikus hősöket ábrázol, akik tipikus környezetben tipikus utat járnak be, tipikus törvényszerűségeket töltenek be. Az író a fejlődés útját keresi, így a dzsentri réteg felé fordul. Keresi a züllés és romlás okait. A dzsentrik lehetnének a megmentők, az értékesek, életük mégis lehulló falevelekhez hasonlatos.

2. 1920-30: nagyrealista korszak

A történelmi tragédiák és személyes megpróbáltatások a húszas évektől új utakra terelik Móricz művészetét. Stílusa nyersebb, darabosabb, drámaibb lesz. Jelentős riportjai: Virágnyílás, Új Közönség (1920). Regénye:Légy jó mindhalálig (1920). Az életmű kivételes pillanataként szól Móricz a szerelem társadalmi korlátokat legyőző erejéről a Pillangó (1925). Az életmű legnagyobb vállalkozása az Erdély-trilógia (Tündérkert, 1922; A nagy fejedelem, 1927; A nap árnyéka, 1935), melyben kifejti a magyarság egészére vonatkozó történelemfilozófiáját, a Trianon utáni Magyarország jövőépítő lehetőségeit. Dzsentri-regényei (Kivilágos-kivirradtig, 1926; Úri muri, 1928; Rokonok 1930).

Végül Móricz reménytelennek, ítélte a jó szándékú és változtatni kívánó emberek lehetőségeit, menthetetlennek ítélte őket, és visszafordult a szegényparasztsághoz. Harmadik korszaka, mely 1930-1942-ig tartott, népi írói korszak. Ekkor születtek betyárregényei. Csibe elbeszélései alapján a proletárélet nyomorúságát is megismerhetjük.

3. 1930-42: népi írói korszak

A harmincas években Móricz új tájékozódási pontokat keres. A naturalizmus egysíkú parasztképétől elszakadva balladai szerkesztéssel, puritán nyelvi eszközökkel idézi meg a ridegpásztorok civilizáció előtti világát. A Barbárok 1932 Móricz egyik legkiérleltebb művészi teljesítménye. A paraszti életforma értékteremtő voltának bemutatása: A boldog ember-ben (1935). Fogadott lánya, az árvaházi Csibe tragikus gyermekkori sorsát rögzítik a Csibe-novellák és az Árvácska (1941) c. regény. Az életmű zárásaként a személyes és társadalmi szabadságért egyaránt küzdő betyár alakját rajzolja meg (Betyár, 1937; Rózsa Sándor a lovát ugratja, 1941; Rózsa Sándor összevonja szemöldökét, 1942).

Móriczot nemzeti, népi célok vezették a betyárábrázoláshoz - a jobbágyfelszabadítás történetét akarta megírni -, a megalkotott hős azonban túlmutat a magyar sorson, s Kelet-Európa évszázadokig jobbágysorban rekedt népeinek életét példázza.

A kiforrott Móricz-stílus legfőbb jellemzője „a párbeszéd nagyfokú kedvelése, a kevés mellékmondat, a főmondatokra épülő szövegépítkezés, amelynek függvénye a szabad függő beszéd is.” (Herczeg Gyula). Móricz stílusa, nyelve eruptív erejű, „mint azé az emberé, aki hozzászokott, hogy váratlan vallomásokat tegyen vagy halljon.” (Szerb Antal). A nyelvi erupció a párbeszédekben érvényesül igazán; szövegformálásának nagyszerűségéről Kosztolányi fogalmazott frappáns tömörséggel: „Így csak a természet alkot.”.

Drámaírói tevékenysége az életmű másodlagos vonulatát jelenti. A nemzeti irodalom iránti tiszteletből újítja fel Bornemisza Magyar Elektráját (1931), eredeti színpadi művei mellett (Sári bíró, 1910) többnyire regényeit dramatizálja (Úri muri; Rokonok).

vissza az elejére

Újszerű parasztábrázolása

Móricz parasztábrázolásának egyik újdonsága az irodalmi és kultúrtörténeti hagyománnyal való szakítás. A gondolkodástörténetben a görög Theokritosztól Vergilius Georgicáján és bukolikus költeményein keresztül az a felfogás élt, hogy a falu, a vidék a harmónia és emberi boldogság világa. Az újkorban Rousseau erősíti fel ezt az érzést. A parasztábrázolásnak gazdag hagyományai voltak irodalmunkban már Móricz előtt is. A magyar epikában Jókainál a paraszt anekdotikus zsánerfigura. Kedves, kedélyes epizódfigurákat rajzolt paraszti életképekben. Mikszáth két elbeszéléskötetének világa már bonyolultabb. Azt a pillanatot ábrázolja novelláiban, mikor a falu, a vidék természetes közösségébe betör a külvilág és a civilizáció; paraszthősei vagy küzdenek ez ellen, vagy behódolnak az új értékrendnek. Mikszáth a maga romantikus, tündéri bájával vonta be a Tót atyafiak és A jó palócok világát. A századforduló népszerű műfaja, a népszínmű még inkább felerősíti az egyoldalú faluképet: a falu a vidámság, a jókedv és a derű világa. Kialakult és makacsul tartotta magát az az illúzió, hogy a falu a csend, a nyugalom, a meghittség, a harmonikus egyszerű élet, az igénytelen, ám semmi jót sem nélkülöző boldogság csábító színhelye.

Ezzel a faluképpel szembeállni, meglátni az idilli felszín mögött a szegénységet, az elégedetlenséget, sőt a nyomort, merész újszerűségnek számított. Móriczot az egyéni szenvedés vezette el mások szenvedésének meglátásához, megértéséhez.

Móricz másik újdonsága a paraszti világ struktúrájának bemutatása. Novelláiból, regényeiből (Sárarany) zárt, hierarchikus világ tárul elénk, ahol a nincstelen zsellért a néhány holdas paraszttól áthidalhatatlan szakadék választja el. A hierarchia egyik fokáról a másikra lépni szinte lehetetlen, vagy emberi erőt meghaladó feladat. Móricz ábrázolásában a falu -- Ady szavával -- a lelkek temetője, a kielégíthetetlen emberi vágyak színtere. Mivel a társadalmi és szociális mozgás ebben a struktúrában szinte lehetetlen, a vágyak, energiák és törekvések csak az ösztönök szintjén vezetődnek le. Móricz arra is rámutat, hogy a hagyománynak nemcsak értékőrző és megtartó ereje van, hanem fogva is tartja a parasztságot, lehetetlenné teszi a felemelkedést, a többre vágyást. Móricz újfajta élményéhez megtalálja az adekvát-   "egyenlő értékű, valaminek pontosan megfelelő"-stílust és emberképet, a naturalizmust. A biológiailag és szociológiai szempontból egyaránt determinált hősök ösztönélete kerül előtérbe, elsősorban a szexualitás. S mindez a stílusirányzat fotografikus és fonografikus hűségével ábrázolódik.

A dzsentritéma

Móricz főhősei nem afféle úri svihákok, hanem átlagon felüli, kiemelkedő képességű emberek, akikben nagy, előremutató tervek lobognak. Ezért is lesújtóbb a kiábrándulás: a nagy akarások semmivé foszlanak, terveik rendszerint zátonyra futnak, a legjobbak sorsa is a bukás. A dzsentri regények témakörében Móricz első műve az 1924-ben elkészült Kivilágos kivirradtig című regénye, amely egyetlen éjszaka eseményeit mutatja be.

Három évvel később készült el az Úri muri (1927), amelyben az író kritikája már sokkal keményebb. A magyarság legmagasabb társadalmi rétege ki fog pusztulni, hacsak nem támad prófétájuk és megszervezőjük, aki ezt a régi, nagy értékű osztályt visszavezeti a munka, a céltudatos építőmunka felé. Még nem a dzsentri eltemetésének szándékával írta, vonzó színeket is felvillantott a romlásban. A Rokonok (1930) a teljes kiábrándulás, a teljes illúzióvesztés regénye.

„Móricz fehér asztal mellé ülteti alakjait, azok egy sóhajtással űzik a bánatot, eszik a húsokat, isszák a borokat, anekdotáznak, koccintgatnak, kedvük a hetedik mennyországig csavarodik, pedig siralomházban ülnek, a végzet szárnya suhog a fejük felett. Móricznál a muri mindig több a dzsentri puszta mulatozásánál. Élménykeresés is, a szűkre szabott keretek tágítása. Ezért mutatta be bor mellett nemcsak a dzsentrit, hanem az országló fejedelmeket és a futó betyárt is. Főként azokat, akik megrekedt álmukat fojtották a fizetett jókedv borába, hogy legalább csóvás kurjantásokban és dalokban lobogtassák fel lelkük kincseit. Nála a nagy muri egy kicsit a kipányvázott lelkek rúgkapálása is; a lelki vergődés rajza.” 
                                                                                                           Czine Mihály

Művei:

Hét krajcár  novelláskötet (1909)

Az 1908-ban, a Nyugatban megjelenő, klasszikus felépítésű novellája, a Hét krajcárhozza meg számára a sikert és elismertséget. A klasszikusan zárt felépítésű novella a műfaj előírásainak megfelelően egy központi motívum köré szerveződve jut el a magható csattanóig, a szolidaritás - anyagi szempontokat nem ismerő - kifejezéséig. Az azonos című novelláskötet (1909) többi darabjában (Judit és Eszter; Tragédia, Csipkés Komárominé, Birkaitató válú) elszakad a drámai konfliktusok könnyes-érzelmes feloldásától, s a nyomorúságos körülmények fogságában vergődő, önnön ösztöneikkel küszködő paraszti hősöket mutatja be.

Tragédia címe műfajt, illetve esztétikai minőséget jelent. A klasszikus tragédiában a köznapi mértéket meghaladó hős küzd a köznapi mértéket meghaladó értékekért, mely értékek a tragédiában általános emberi értékként mutatkoznak. Móricz novellájában a cél elérésének feszülő akarat a tragédiák hőseit idézi, ezzel áll szemben az elérendő cél groteszk kisszerűsége, Kis János ki akarja enni a nagygazda Sarudyt a vagyonából. Kis Jánosnak még a vágyai sem lépik túl az ösztönélet szintjét, bukása és halála éppoly kisszerű és észrevétlen, mint élete. Az éhség, melyet nem csupán biológiai-élettani szempontból értelmezhetünk, hanem jelképesen is, a korai Móricz-novellák egyik jellegzetes motívuma.

Művének főhőse Kis János, nincstelen cseléd, akinek egész életében dolgoznia kellett, de nem volt semmi öröme sem az életben. Az állandó munka mellett mindig éhezett. A mű konfliktusa: Sarudy (a munkaadó) bejelenti, hogy mindenkit meghív lányának az esküvőjére. Kis János az alkalmat kihasználva jól tele akarja enni magát. Erre a napra már jó előre felkészül: nem eszik, hogy legyen hely a gyomrában. János jelképesen elrúgja magától a szegénységet (belerúg az üres edénybe). A probléma az, hogy ebből a szegénységből nem lehet kitörni, s evvel ő is tisztában van. Ez a helyzet nem egyedi, hanem egy széles réteg gondja. Kiderül, hogy egész életében egyszer nevetett, amikor apja meg akarta ütni, de elesett és meghalt. Az olvasó olvasás közben először nevet a történeten, de azután rádöbben, hogy a történet tragikus. Kis Jánost a vágy fűti, hogy Sarudyt kiegye a vagyonából. Nem gondol arra, hogy gyomra elszokott a bőséges ennivalótól. 50 húsgombócot tervez megenni, de 2 tányér leves után már kezd rosszul lenni. Mikor egy falat megakad a torkán, azt mondja: „dögölj meg, kutya!”. Ez Sarudynak is szólhat, de lehet egyszerű káromkodás is, habár inkább az előbbi. Másodszor is megpróbálja lenyelni, és ebbe bele is hal. Halála groteszk: meghal azért, hogy egyszer jóllakjon. Kis János életében és halálában is büszke ember volt. Móricz ábrázolásmódjára a tipizálás is jellemző. Egyetlen ember ábrázolásán keresztül mutatja be egy csoport tulajdonságait.

vissza az elejére

Szegény emberek  novella (1916)

A paraszti nyomor ábrázolása a háború embertelenségének bemutatásával párosul. A névtelen katona 26 hónapos frontszolgálat után 28 napos szabadságra jön haza. Megpróbálja a lehetetlent, ennyi idő alatt előteremteni családjának a tél átvészeléséhez szükséges pénzt. Ám hamar felismeri, hogy erre képtelen. A Vargáéknál elkövetett kettős gyilkosság nem csupán és nem elsősorban a szociális nyomor következménye, hanem a háború tudatromboló hatásáé. A novella hőse nem tud eligazodni a szabad és a tilos, erkölcsös és erkölcstelen összekeveredett értékrendjében. Móricz emlékképekben idézi fel a háború borzalmait, s nyílt utalást is tesz a vétkesekre: “nem a muszka van a túlsó parton, a túlsó parton a gazdagok vannak”. A szentimentális és naturalista elemek váltakozása jelzi a főhős lelki–érzelmi gazdagságát, de a tudatban végbement pusztulást is.

Légy jó mindhalálig  regény (1920)

A Légy jó mindhalálig a debreceni kollégium diákja, Nyilas Misi megpróbáltatásain keresztül tesz hitet az alapvető emberi értékek, a tisztesség és jóság mellett.

„Nyilas Misi, a debreceni nagy kollégium kis diákja merő tisztaság, becsület és tehetség. A mélységből jön, érzékeny lélekkel, a szülői ház emlékével. Azt hiszi, a felnőttek jók és tiszták. Ez a nagy tévedése, mert hazugok és rosszak; világuknak még az alapja is hazug. A kis Nyilas Misi csalódása a felnőtt Móricz Zsigmondé, övé a regényt felhőző szomorúság és tanácstalanság, és övé Nyilas Misi jósága és emberséget hirdető elszántsága is.”„A Légy jó mindhalálig a szenvedés tüzében tisztult alkotás. Mintha stílusa is meg­olvadt volna a nagy szenvedésekben, kiégett belőle minden szennyező anyag. Visszafogottabb, mélyebb, melegebb a hangja, egyenletesebb fényű, teltebb zengésű. Az ember és az író ebben a művében forr igazán egybe"                                                                                                                                                                                      Czine Mihály

Tudvalévő, hogy ebben az 1920-ban keletkezett regényében Móricz Zsigmond a nemzeti katasztrófák utáni mély válságát fejezte ki, a „gyermeki szív" érzékeny rezdüléseivel jelezte saját életérzését.

Úri muri  regény (1927)

Az Úri muri kapcsán Kodolányi Gyula fogalmazta meg Móricz viszonyát a dzsentrihez: „Ez a regény ökölcsapás. De simogatás is. Mert benne van minden sorában, hogy véreim, én is közétek tartozom, és nagyon sajnállak benneteket - magamat.”

„Pedig az Úri murit nem a dzsentri eltemetésének a szándékával írta. Arra akart figyelmeztetni, hogy a magyarság legmagasabb társadalmi rétege elpusztul, ha nem talál vissza a céltudatos építőmunkához. Szakhmáry Zoltánban hőst akart rajzolni, prófétát, aki visszavezeti a dzsentrit a kívánatos munkához. Nem lett belőle célját érő hős, elbukott.”                                                                                                      Czine Mihály

A regény a milleneum esztendejében játszódik egy poros alföldi kisvárosban, ahol még mindig a dzsentri a korlátlan, zabolázhatatlan úr. Főhőse Szakhmáry Zoltán fiatal földbirtokos, aki 350 hold saját és jó pár száz hold bérelt földön gazdálkodik.

Egy zaklatott, mámorban fogant eseménysor hátterében bontakozik ki Szakhmáry Zoltán emberi tragédiája. Ő már másként, modern módon akar gazdálkodni, s nem bíz mindent a jóistenre, szembeszegül az évszázadokkal elmaradt gazdálkodási szokásoknak. Ugyanakkor elszakíthatatlan kötelék fűzi osztályához, igazi dzsentriként akar mintagazdaságot teremteni. Ezt a feloldozhatatlan konfliktust csak fokozza a férfi kettős kudarca. Az első kudarc Rozikával, a szép, izgalmas parasztlány szeretőjével kapcsolatos. Ő szereti a lányt, ki tudja, mire lenne képes, de rá kell jönnie, hogy Rozika csak egy paraszthetéra, aki csupán lépcsőfokként használja őt. A második, döntő kudarc házasságában éri: felesége minden újra való törekvését megvétózza, ugyanúgy gyűlöli a tanyát, a gazdálkodást, mint Rozikát, a félringyót. A meghasonlott férfi csak egy kiutat talál...

A regény Móricz írásművészetének legjobb kvalitásait hordozza: a társadalmi mondandót, a sűrítést és a feszültség állandó fokozását a kiteljesedésig. A pusztító dzsentri világról maradandó érvényű körképet rajzol.

vissza az elejére

Rokonok  regény (1930)

Röviden: Az utolsó nagy Móricz-regény, amelyben a dzsentri a főhős és központi helyet kap a vívódó ember: a Rokonok. Móricz egy város élete kapcsán ábrázolja az ellenforradalom uralkodó osztályainak legtipikusabb alakjait, a polgármestertől a miniszterelnökig. Jó szava nincs már róluk, valamennyien egy nagy korrupció részesei, "rokonok". A főhős Kopjáss István átlagon felüli, alulról a tehetségével feltörő dzsentri. Mint egyszerű kultúrtanácsosban még nagy tervek és álmok élnek, de amint Zsarátnok város főügyésze lesz, lassanként megtagadja ifjúkori elveit, elnyeli őt is a panamák világa, s csak saját karrerjével törődik. Mire rádöbben a kíméletlen igazságra, már nincs erkölcsi alapja, öngyilkos lesz, de a regényből nem derül ki, hogy meghal-e. Kopjáss bukása nem tragikus. Az ő sorsa nem azt hirdeti, amit Matolcsyé (Fáklya), hogy "elvégeztetett, de semmi sem tisztáztatott", nem azt mondja, amit Szakhmáry, (Úri muri) hogy "kár volt mindenért". A Rokonok azt hirdeti, hogy aki sorozatosan megalkuszik, annak értékes vonásai elkopnak, s a "született gazok közé" kerül.

Tartalom: A város, ahol a történet játszódik, Zsarátnok városa, melynek rövidítése zs.v., azaz zsebre váglak. Ezen a zsebre vágáson mesterkedik a város egész vezetősége, a polgármester, Kardics bankigazgató, a főjegyző, a főügyészhelyettes és Boronkay Feri, a sertéstenyésztő igazgatója. Látszatra jogállam van, vannak törvények, mintha demokrácia is lenne, van ellenzék Martiny doktor vezetésével. És ott van a főügyész, aki a törvényesség őre.

Mikor bekapcsolódunk a történetben, éppen új főügyészt neveznek ki. Az előző talán már túl sokat tudott vagy belekeveredett valamibe. A lényeg, hogy tiszta embert kell a nép elé állítani, hogy a látszat megmaradjon. Kopjáss István kilóg az elitrétegből, hiszen ő tisztességes ember, ám a neve alapján tényleg „rokonnak” számít. Talán ezért esett a vezetés választása rá, hogy a nemesi vérrel az ereiben talán idomítható lesz.

Kopjáss tudja, mi a nem jó, látja, hiszen ő is átélte a szegények helyzetét, (megválasztásáig) tiszta erkölcsű ember volt, művelt, széles látókörű, aki oly sok szigorú kritikát mondott a város urairól. Harmonikus családi életet élt városszéli lakásában, gondos, a filléreket jól beosztó felesége megteremtette a tisztességes, nem nélkülöző háztartás életlehetőségeit. Kopjássban, mint egyszerű városi kistisztviselőben még meg is volt a tenni akarás, a változtatás szándéka. Megválasztásával a törvények nevében hatalma van fellépni a törvénytelenség ellen, és ez a szándéka is, ám egyelőre még anyagiakban teljesen a vezetőségtől függ.

Ám Kopjássnak tetszik is, hogy most ő is nagyvilági életet élhet, bálba jár, jókat eszik-iszik. És felbukkan Magdaléna is, aki olyan számára, mint egy istennő. Kopjáss szereti a feleségét, ám Magdalénához is vonzódik, tudattalanul is vonzza a nagyvilági élet.

Mindezekkel együtt Kopjáss már főügyészi pályájának első napján megcsúszik. Már az első nap késve érkezik, és boldog, hogy a Takarékpénztár igazgatója Kardics fölfedezi köztük a „rokonságot”, - ezzel el is dicsekszik a polgármesternek – ő is az elit kör tagja lett, ahova tudatán kívül vágyott. És már első nap felbukkannak a rokonok, mind a szegények, mind a gazdagok. Kiderül, hogy nem ő, mint főügyész az erős, aki mindenki fölött áll, hanem a polgármester, Béla bácsi, aki igyekszik kipuhatolózni az új főügyész szándékait.  De Kopjáss semmit nem tesz ellene. Programját rögtön hangoztatja a sajtóban: „A kecske is jól lakjon…”. Ez tetszik is a vezetőknek, hiszen ez megalkuvást jelent. Ő is örül, hogy elnyerte a tetszésüket, ám tudat alatt érzi, hogy ez árulás. A második programpontja már kevésbé arat sikert: „Az igazság és a jog alapján állok”. Hiszen ha ez igaz, akkor az egész vezetőség ellen el kell járni, pedig éppen a leplezésre akarják alkalmazni, hogy a szőnyeg alá seperje a koszt. Itt már látszik, hogy el fog bukni, pedig még munkához sem fogott.

Kinevezését követően lassan, fokozatosan felszínre kerülnek jellemének negatív vonásai, amelyek addig csak lappangtak benne, de nem bontakoztak ki eddigi szerény életkörülményei között. Kopjáss azzal áltatja magát, hogy nem mond le korábbi célkitűzéseiről, csak előbb meg kell erősödnie. Ha majd lesz háza, és elég pénze akkor majd fellép a város hatalmasságai ellen. Ez a képmutató, ellentmondásos magatartás kikezdi jellemét, egyre inkább életképessé válnak negatív tulajdonságai: vonzódása az úri, könnyed élethez, karrierizmusa, gyáva meghunyászkodása, megvesztegethetősége, a rokonokat támogató protekcionizmusa. Érzi, hogy a lakás, amiben lakott, már nem elég jó neki, és tudják ezt a vezetők is – ezzel készítik elő számára a csapdát. Vegye meg a sertéstenyésztő pénzéből épült Boronkay-villát! Mivel kölcsönre lenne szüksége hozzá, ezáltal lekötelezettjükké válna.

Főügyésszé válása után kettősség jellemzi magánéletét is. Lina a régi szegénységet jelenti Kopjássnak, Magdaléna az úri, kifinomult életet.

Amikor felbukkan Berci bácsi a szénbányával, Kopjáss belemegy az üzletbe, hisz ez által nem függne anyagilag az elit körtől, és hatalmát szabadon gyakorolhatná. Úgy érzi, nincsenek ehhez megfelelő emberei, ezért testvéreit akarja behozni a városba, ám ezzel ugyanazt csinálja, mint a többiek: kiépíti klientúráját. A pályázat egyenlőtlensége miatt megsértődik, és meg akarja mutatni, hogy neki is van hatalma. Ám a bizonyítékokat eltüntetik, sőt őt fogják korrupción. Ennek következtében meglövi magát.

Nem derül ki, hogy túléli-e a lövést, ám ha igen, akkor is halott lesz erkölcsi értelemben hiszen társadalmilag ellehetetlenítették.

Az író nem emeli föl Kopjásst a tragikus hősök szintjére. Ebben a regényben teljesedik ki Móricz realista ábrázolásmódja. Főszereplője belülről vívódó hős, belső monológjaiban az író a lélektani elemzés módszereit használta fel.

vissza az elejére

Barbárok  novella (1932)

Móricz egyik legkiérleltebb művészi teljesítménye. Balladás hangon, népmesei motívumokat is felhasználva, tragédiát idéző szerkesztéssel mesél el egy epizódot a rideg pásztorok életéből. Az első rész, az első szerkezeti egység Bodri juhász meg a kisfia megölése, a második rész a fekete asszony igazságkeresése, a harmadik rész az igazságszolgáltatás. A mű két központi helyén a címben, illetve a novella utolsó mondatában hangzik el a kulcsszó, barbárok. Móricz egy animisztikus, totemisztikus hitben élő, civilizáción kívüli világot mutat be, ahol a hagyományos erkölcsi kategóriák érvénytelenek. Veres juhászék világa nem erkölcstelen világ, (mert az feltételezi a kanonizált erkölcsi normákat, azok ismeretét), hanem erkölcs nélküli. A vizsgálóbíró tényszerű és indulat nélküli kijelentése ennek regisztrálása. Ha van a műnek társadalomkritikája, akkor az arra vonatkozik, hogy létezhet a XX. század ’30-as éveiben olyan része a magyar valóságnak, melyet nem érintett meg a civilizáció.

Ebben az elbeszélésben a dialógusok uralkodnak. Az írói közlés, leírás csak a legszükségesebbekre terjed, csaknem teljesen háttérbe szorul, ez teszi tömörré, balladaszerűvé az írást. Az ún. ridegpásztorok társadalmon kívül, a civilizációtól távol, elszigetelt magányosságban élnek. Ez a kultúra alatti, babonás misztikummal átszőtt világ termelhette ki azt a kannibáli erkölcsöt, félelmetes kegyetlenséggel, amellyel a veres juhász s a másik vadember lelkifurdalás nélkül agyonveri Bodri juhászt és tizenkét éves kisfiát, valamint három kutyájukat. Nem a szegénység, az éhező nyomor a gyilkosság oka, hanem a rablás, a vagyonszerzés.

A novella három része a drámai események három felvonása.

Az első fejezetben a két vadember a rézzel kivert szíj megvásárlása ügyén köt bele Bodri juhászba, aki nem kíván megválni tőle. A hirtelen beállott sötétségben pillanatok alatt lezajlik a kettősgyilkosság.

A második fejezetben Bodri juhász felesége keresi kisfiát és férjét egészen télig, majd tavasszal ismét keresi őket. Megtalálja azt a helyet ahova „elkaparták” őket, férje nyakán a rézveretes szíjjal. Elindul Szögedre a vizsgálóbírókhoz.

A harmadik rész a vizsgálóbíró vallatása. Ez a rész csupa drámai párbeszéd. A veres juhász beismeri az összes bűnt, amit elkövetett, csak a kettősgyilkosságot nem. A rézveretes szíjat meglátva azonban mindent beismer.

Árvácska  regény (1941)
Film: Ranódy László 1976.

Az Árvácska, a minden gonoszságon diadalmaskodó gyermeki lélek megrázó rajza 1940-ben született, Litkei Erzsébetnek, azaz Csibének, Móricz fogadott lányának elbeszélése alapján. "Szentírásnak, irtóztató könyv”-nek írta, "hogy fogfájásként hasson." "Legeslegkisebb mondata is magából a nyers életből szállott fel, mint mocsárból a kénes gőz.”

Már maga a cím is szimbolikus: virágra, valami kicsinyre, törékenyre, kisgyermekre utal. Az, hogy a mű zsoltárokra tagolódik, szintén mély jelentést hordoz. A zsoltár a Biblia műfaja, a szenvedő ember hangján szól. Először a Kelet Népe című folyóiratban jelent meg folytatásokban, 1940-ben, könyv alakban 1941-ben.

Árvácskát utaztatja az író, s ez látszólagos emelkedés, ám a valóságos sors ennek fordítottja. Dudáséknál, a szegényparaszt családnál Árvácska még családtagnak érezte magát, s "kedvesanyám" is szólt néha hozzá egy-egy kedves szót. Szennyeséknél már majdnem megölték, lúggal sebesre mosták a fejét, kiütötték a fogát. Verőék Dittije örömét lelte Árvácska nincstelenségének emlegetésében, a kislány lelki kínzásában. A nevek beszélő nevek: Dudásék neve a sok kisgyermek üvöltését tükrözi, Szennyesék Zsaba Márija szadista, gonosz asszony. Gyilkossága valós eseményen alapszik: a Tiszazugban sok nő tette el láb alól magatehetetlen, "haszontalan" családtagjait. Verőék neve  maga helyett beszél. Csöre neve is beszélő név. A kislány először nem is tudja, hogy Állami Árvácskának hívják. Neve is nyomorúságos magányát, nincstelenségét mutatja.

A történet során Árvácska egyre több értéket veszít el, mind-mind azt a kevés dolgot, amihez ragaszkodott: az ingét, az iskolábajárás lehetőségét, a szeretetet, a tisztaságot.

A műnek értékszerkezete van. Az első zsoltárban a tűzpróba során Csörének meg kell tanulnia, hogy nincs semmije: "...itt szabad elvenni akármit a Rózsikának is, Julikának is, Mariskának is, mindenik itthon van, tudod kisfiam, de neked semmit se szabad elvenni, tanuld meg, hogy neked sehol a világon semmit sem szabad elvenni, mert neked nincsen semmid. A bőröd, az a tied, de egyebed neked nincsen." A második zsoltárban elveszti gyermeki tisztaságát, a harmadikban először találkozik a halállal, a negyedikben elveszti "otthonát", az ötödikben elkezdődik Csöre szenvedése Zsaba Mári miatt. A hatodik zsoltárban Csomor bácsi tudatosan issza meg a mérgezett tejet, meghal, s ezzel Árvácska elveszti az utolsó szeretetet. Végül a hetedik zsoltárban a kislány a poklok legmélyére jut. A szeretet ünnepén gúnyolják és bántják őt a legjobban, megvonnak tőle minden szeretetet. Találkozik egy különös párral, akik "olyan aggodalommal és jósággal" szólnak hozzá, amilyennel a kislány még soha sem találkozott. Akár Csöre édesszülei is lehettek, ám ők is eltűntek a kislány életéből, öngyilkosok lettek.

 vissza az elejére